Az eke hasznos és káros hatásaira, valamint mellékhatásaira nem térnék ki, az különböző fórumokon már jól kitárgyalt téma, bár még egyáltalán nem érte el a nyugvópontját a kibontakozott vita. Szerintem az ekét nem eldobatni kell, hanem ismertetni kell a termelőkkel azt, hogy az eke után is van élet. Erre nagyszámú jó példa (gyakorlat!) van az országban. Sőt van, aki számára a forgatásnélküli művelés sokkal komfortosabb megoldás, mint a szántás.
Tehát az eldobatni az ekét egy szakmai szubkultúra „zsargonja”, amely – az említett okok miatt – kommunikációs szempontból nem segíti az ügyet, amikor többeknek szeretnénk példát adni és kedvet csinálni ebben az irányban. Engem sem a no-till (a nemművelés) borzaszt el, hanem a hírverés, ami körbeveszi ezt a munkát, amely párosul a „piacot taroljuk le” marketingszemlélettel. Zavaros a „no-till” és „min-till” folyamatos, esetleg tudatos összemosása. Tisztázni kell, hogy aki tíz éve nem szánt, az még nem „no-till” gazda. A no-tillage „nemművelés”-t jelent.
A nemművelés sokkal nagyobb és összetettebb „ugrás” a minimális műveléstől, mint a szántástól eljutni a „min-till”-ig. Ez határozottan nem tűnik ki a csoportkommunikációban. A kihívás nem is az eke félreállításában van (az megoldott, csak döntés kérdése), hanem a művelés felhagyásában. azonban valódi megoldást a várható társadalmi, esetleg klimatikus elvárásokra – ahol szükséges – a talajműve-lés felhagyása fog hozni. Milyenek a társadalmi és környezeti elvárások?
- Európában az elmúlt száz évben az élelmiszert előállító parasztság társadalmi többségből megosztott kisebbség lett.
- Az urbánus életmód előretörése megállíthatatlannak látszik. a vidék, a parasztság folyamatosan veszít társadalmi súlyából. Sorsunk önigazgatása kikerül a kezünk közül és kerül át azon társadalmi csoportok kezébe, akiknek nincs valós fogalma a modern mezőgazdálkodás és a vidéki élet kihívásairól.
- Fő üvegházhatású gázkibocsátó megbélyegzést kapott szarvasmarhatartás és a talajművelés. a növényvédelem viszi el a „balhét” a gyógyszer- és az élelmiszeripar bűnei miatt is.
- A közösségi média teljesen felforgatja a hagyományos kommunikációs csatornákat. Gyakorlatilag uralja a tudatot. A közösségi média hatására például teljesen elfogadott nézetté vált urbánus-madarász fejekben, hogy mi itt vidéken leverjük a fecskefészkeket, ezért pusztulnak a fecskék. Ezzel ellentétben azért tűnnek el ezek a madarak, mert az ember és aktivitásai (állattartás) eltűntek a magyar faluból (az ember–haszonállat–légy–fecske láncot éppen az szakítja meg, aki elköltözik a faluból és hátat fordít a hagyományos vidéki életformának).
- Ezek után hogyan várhatnánk hosszú távon megértést az egyre átalakuló társadalomtól azért, hogy az egyre szélsőségesebbé váló éghaj-lat következtében kialakuló özönvíz-szerű esőzések most már rendszeresen sárlavinákat okoznak az utakon a lejtős területek talajművelése miatt? Ezek egyszerre jelentenek forgalmi-logisztikai akadályt és súlyos talajkárosítást.
- A jól képzett, motivált munkaerő hiánya.
A társadalmi elvárások várhatóan nem fognak megállni a forgatás nélküli művelés határainál. A forgatás nélküli művelés környezet- és talajvédelmi szempontból nem akkora előny, mint amit feltételezünk róla. Ez még mindig jelenthet jelentős beavatkozásokat a talaj életébe és annak pusztulásába. Egyes esetekben nem lesz megkerülhető a művelés felhagyása vagy eljárásokkal való kombinálása, mert a talaj végletesen lepusztul és az nem (lesz) pótolható. Amikor elérkezünk erre a pontra, hogy hogyan gazdálkodjunk a talajművelés felhagyása után, számos kérdés vetődik fel növényvédelmi, gépészeti, de még agrotechnikai és fajtahasználati oldalról is. Kérdés az is, hogy a no-till technológiát teljessé kell-e, lehet-e tenni a mi éghajlati adottságainkon takarónövényekkel?
A zöldítés erőszakos, támogatáshoz kötött gyakorlata nagyon rossz példákat is szült és sokaknak kedvét szegte. Nyilvánvalóvá vált, hogy a zöldítés sok esetben inkább üzlet, mint környezettudatos küldetés. Az egész „no-till takaró növény” témát körülveszi egy tudományos zavar, amely épít a magyar oktatási rendszer mérnöki gondolkozásban kialakított folytonossági hiányaira. Keresi a határait, tévelyeg a konvencionális és a biogazdálkodás határán, de nem találja a helyét első-sorban a növényvédelmi kérdések megválaszolatlanságai miatt. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jövője, sőt! Azonban ezeket a kérdéseket egzakt módon, vizsgálatokkal tisztázni kell. Gépészeti félmegoldásokkal „sufnituningolt” vetőgépekkel sem lehet áttörést elérni. A tartós fejlődéshez professzionális megoldások kellenek. Fontos, hogy a folyamatok letisztuljanak. A marketingzaj hallgatható szintre mérséklődjön. Elvárás, hogy a fel-vetődött kérdésekre szülessenek szakmailag megalapozott, eredményeken nyugvó válaszok. Alakuljon ki egy rendszer, amely elvezet termelőket a no-tillage világába.
(2020. február – Lajos Mihály / NAK DSZTFI )