Nemzeti Agrárgazdasági Kamara

Napjaink talán egyik legellentmondásosabb élelmiszer összetevői az élelmiszeripari adalékanyagok (E-számok). Számos, az interneten köröző rémhír egyike a Düsseldorfi Orvosi Egyetem gyermekklinikájának megállapításai, amely öt csoportba sorolja az adalékanyagokat: semlegesek, gyanúsak, veszélyesek, egészségünkre károsak és rákkeltők. Az elsárgult papíron, helytelenül étel kiegészítőkként fordított, online terjedő listát jobban áttanulmányozva és összevetve a jelenlegi tudományos álláspontokkal, számos ellentmondást fedezhetünk fel, amely alapján megkérdőjelezhető annak hitelessége.

Jogosan felmerülő kérdés, hogy vajon a szerző az ártalmatlan titán-dioxidot (E171), vas-dioxidot (E172) és az akár bioélelmiszerekben is felhasználható növényi szenet (E153) milyen megfontolásból sorolta a gyanús anyagok csoportjába. A veszélyes kategóriába került néhány azoszínezék (E102 és E110), amelyek az ún. Southampton-tanulmány kapcsán váltak ismertté. A nevezett tanulmány hat mesterséges színezék fogyasztását hozta kapcsolatba a gyermekek körében kialakuló hiperaktivitással. A mesterséges színezékekkel kapcsolatos ellen nyomás hatására 2010. január 20-tól a 1333/2008/EK rendelet V. mellékletében foglalt hat színezék (narancssárga S – E110, kinolinsárga – E104, azorubin – E122, alluravörös – E129, tartrazin – E102 és neukokcin – E124) előfordulását kötelező az élelmiszerek címkéjén feltüntetni („a színezék/ek/ megnevezése vagy „E-száma”: a gyermekek tevékenységére és figyelmére káros hatást gyakorolhat”). Az említett szabályozás hatálya alá tartozó azorubin (E122) meglepő módon a lista semleges anyagai között kapott helyet.

Az összesítést tovább böngészve újabb ellentmondásokat fedezhetünk fel. A feldolgozott ökológiai előállításához is használható kálium-foszfát (E341) például az egészséget károsító, emésztési zavarokat okozó vegyületek között található, a bőrbetegségeket (kožní onemocněni) kiváltó E-számok nem azonosíthatók, míg a természetben is előforduló szorbinsav (E200) B12-vitamin semlegesítő összetevőként szerepel. Tovább olvasva az egészségkárosító anyagok felsorolását a fokozottan rákkeltőként és egyben a legveszélyesebb (!) vegyületként az E330-al találkozhatunk, amely nem más, mint a bioélelmiszerekhez is alkalmazható citromsav. A szerző tájékozatlanságát igazolja, hogy véleménye szerint a citromsav tengeri rákban, Bonbel sajtban (?), dobozos gombában és dobozos paradicsomban fordul elő – vagy csak ezekben fokozottan rákkeltő? –, holott felhasználhatósági köre ennél jóval szélesebb.

Végezetül – érthetetlen módon – néhány élelmiszer és adalékanyag is kiemelve szerepel, amelyek fogyasztására fokozottan figyelni kell.

Összességében tehát elmondható, hogy az online körökben fokozott népszerűségnek örvendő, tudományos állásfoglalásként feltüntetett lista szakmai háttere és tartalma erősen megkérdőjelezhető. Az adalékanyagok megismerésében nyújthat segítséget az alábbi ismertető (Forrás: Élelmezés, 2017).

A terjedő lista

Adalékanyag-történelem

Az élelmiszeripari adalékanyagokat az emberiség ősidők óta használja. Eleinte főként természetes anyagok alkalmazása volt jellemző (pl. só, cukor), azonban később a vegyipar kialakulásával és rohamos fejlődésével egyre több veszélytelennek gondolt anyag is használatba került. Az idők során a szigorú ellenőrzési- és a folyamatosan fejlődő vizsgálati rendszernek köszönhetően számos anyag használatát és felhasználási szintjét korlátozták. Az adalékanyagok azonosításának és jelölésük egyszerűsítésének céljából az 1960-as években az Európai Közösségben kidolgozták a mai napig használatban lévő E-szám-rendszert (minden adalékanyaghoz rendelhető egy E-szám). Vagyis ha jobban belegondolunk, táplálkozásunkban csupán az elmúlt néhány évtizedben (kb. két generáció) jelentek meg a magasan feldolgozott élelmiszerek, ezzel együtt a rohanó életvitelhez és a kényelmi szempontokhoz igazodó adalékanyagok. Az azóta eltelt idő rövidségének köszönhetően a fogyasztóknak nem volt kellő idejük és indíttatásuk, hogy alaposan megismerkedjenek az adalékanyagokkal, amely felületes és bizonytalan ismeretet eredményez a fogyasztók körében.

Miért is kellenek?

Az élelmiszeripari adalékanyagokat élelmiszereinkhez szándékosan adják azzal a céllal, hogy javítsák azok érzékszervi tulajdonságait, növeljék eltarthatóságukat, segítsenek megőrizni tápértéküket, és hogy feldolgozhatóságukat megkönnyítsék. Eredetileg számukra négy csoportot alakítottak ki (színezékek, tartósítószerek, antioxidánsok, állományjavítók), azonban az adalékanyagok száma az elmúlt évtizedek során igen megnőtt, így besorolásuk ma már mintegy huszonhat csoport alapján történik.

Mennyi az annyi?

Az adalékanyagok felhasználásánál törekedni kell arra, hogy alkalmazásuk a lehető legkisebb mennyiségben történjen – elfogyasztott mennyiségük ne haladja meg a napi beviteli mennyiséget – , az adalékanyag összetétele állandó, tisztasága a lehető legnagyobb fokú legyen, valamint, hogy a fogyasztók hiteles tájékoztatásának érdekében a felhasznált összetevők a csomagolásokon fel legyenek tüntetve.

Az adalékanyagokkal kapcsolatos nemzeti és nemzetközi szabályozás elsősorban a JECFA, azaz a WHO/FAO Közös Élelmiszer Adalékanyag Szakértői Bizottsága (Joint Expert Committee on Food Additives) ajánlásaira épül, ami az Európai Unióban az utóbbi években kiegészült az Európai Élelmiszer-biztonsági Hivatal (EFSA, European Food Safety Authority) tudományos szakértői munkájára alapozott szabályozási lépésekkel. A JECFA állatkísérletekből meghatároz egy bizonyos szintet, a „megfigyelhető káros hatást nem kiváltó mennyiséget” (NOAEL, No Obsereved Adverse Effect Level), amelyet – az emberre történő átszámítás érdekében – elosztanak egy biztonsági faktorral, ami az adalékanyagok esetében rendszerint száz. Így született meg a „megengedhető napi bevitel” (ADI, Acceptable Daily Intake), amely a JECFA által meghatározott, testtömeg kg-ra (ttkg) számított mennyiség. Ezt naponta, hosszú időn át, akár teljes élettartamon keresztül lehet fogyasztani érezhető egészségügyi kockázat nélkül.

Szigorú kezekben

Az elmúlt években számos jelentős változás történt, mint például a jövedelmek differenciálódásának fokozódása, az élelmiszerek palettájának bővülése, valamint az élelmiszerek háztartáson belüli előállításának csökkenése, így a fogyasztók egyre nagyobb része fogyaszt iparilag előállított, félkész- és készételeket. Ezen változásoknak, valamint az egységes szabályozás érdekében kialakításra került az „élelmiszer-javító adalékok” (FIA, Food Improvement Agents) meghatározás, amely az élelmiszerenzimek, adalékanyagok és az élelmiszer-aromák körét egyszerre tárgyalja. Az élelmiszerjavító anyagok szabályozásával kapcsolatos tudnivalókkal kapcsolatban három rendelet került kialakításra 2008. december 16-án, amelyek 2009. január 20-tól léptek hatályba: 1332/2008/EK az élelmiszerenzimekről; 1333/2008/EK az élelmiszer adalékanyagokról; 1334/2008/EK rendelete az élelmiszerekben és azok felületén használható aromákról és egyes aroma tulajdonságokkal rendelkező élelmiszer-összetevőkről. Az élelmiszerenzimek és aromák – annak ellenére, hogy nem tartoznak az adalékanyagok közé – egységes engedélyezési eljárását külön rendelet tartalmazza (1331/2008/EK). Továbbá az 1129/2011/EU és az 1130/2011/EU rendeletek tartalmazzák az élelmiszerekben engedélyezett adalékanyagok felhasználását.

Valós kontra vélt kockázat

Annak ellenére, hogy az Európai Unióban jelenleg használatban lévő összes élelmiszer adalékanyagot teljes körűen értékeltek és az élelmiszerekben engedélyezett mennyiségükben biztonságosnak tekinthetők, a 257/2010/EU rendelet értelmében a 2009. január 20. előtt engedélyezett anyagok újraértékelése megkezdődött. A munka eddigi eredménye alapján három színezék (kinolinsárga, narancssárga FCF, neokokcin) felhasználásának mennyisége korlátozásra került, míg egy a vörös 2G élelmiszeripari használatát végleg betiltották.

Mindemellett az adalékanyagok veszélyességét természetesen a hazai élelmiszer fogyasztási szerkezet alapján is érdemes felülvizsgálni. A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal vizsgálatot végzett annak érdekében, hogy a hazai élelmiszerfogyasztási adatok alapján mennyire biztonságos a média által a büntető padra ültetett aszpartám fogyasztása, azaz mennyire közelíti meg a hazai aszpartám-bevitel a nemzetközileg elfogadott megengedhető napi beviteli értéket. Eredményeik alapján – ahogy azt számos nemzetközi tanulmány is megállapította – az aszpartám élelmiszerekkel, italokkal történő bevitele az átlagos magyar fogyasztóknál a szokásos étrend esetén nem ad okot aggodalomra. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a gyermekek expozíciója nagy mennyiségű aszpartámmal édesített üdítőital- és gyümölcsjoghurt-fogyasztás esetén elérheti az ADI-értéket.

Adalékanyagok felhasználásának trendjei

A XIX. század végéig az élelmiszerek kedveltségét, érzékszervi jellemzőit és megjelenését látványosan javító anyagok kerültek előtérbe, azonban a múlt század végéhez közeledve az egészségmegőrzést szolgáló termékek kerültek az érdeklődés központjába. Így azok az adalékanyagok alkalmazása kezdett elterjedni, amelyek – többek között – növelik az élelmiszerek biztonságosságát, elősegíthetik a betegségek elkerülését és természetes eredetűek. Napjainkban az élelmiszer előállítók termékfejlesztési munkájuk során – az erős fogyasztói nyomásnak köszönhetően – főként a mesterséges összetevők természetes anyagokkal való kiváltására törekednek. Másrészt élelmiszereik csomagolásán igyekeznek hangsúlyozni azon tulajdonságokat, amelyek kedvező színbe hozzák terméküket (pl. mesterséges adalékanyagoktól mentes). A természetes összetevők terjedésének egy kiváló példája a stevia, amely napjaink egyik legnépszerűbb és egyre szélesebb körökben alkalmazott édesítőszerévé nőtte ki magát.

Egyem vagy ne egyem?

A jelenlegi tudományos megállítások összegzése alapján az élelmiszeripari adalékanyagok szigorúan szabályozott élelmiszer összetevők, amelyek fegyelmezett élelmiszer-előállítói gyakorlat és kiegyensúlyozott, egyoldalú táplálkozástól tartózkodó élelmiszer-fogyasztás mellett egészségügyi kockázatot nem jelentenek.

Az élelmiszeripari adalékanyagokkal kapcsolatos további tájékoztatást a NÉBIH oldalán, az élelmiszeriparral kapcsolatos további tévhitekről pedig az MTA oldalán olvashat.

(NAK/Dr. Szűcs Viktória)