Nemzeti Agrárgazdasági Kamara

A halbetegségek kórokozóinak 10-20 százalékát már ismerik az állatorvosok, a többit még nem. A halak a lehalászás, a szállítás és a lerakodás során könnyen megfertőződhetnek, de a gondatlan tógazdák saját maguk is elősegíthetik a betegségek kialakulását.

Nem ismeri fel a tógazda, hogy mi a probléma! – utalt egy jellemző ágazati gondra Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója, egyben a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet szóvivője a NAK és a MA-HAL sáregresi közös halegészségügyi fórumán, és itt bizony arra gondolt, hogy szélesebb halbetegség-ismerettel számos következmény megelőzhető lenne.

Ezt a tudásbővítést szolgálja a kamara és a MA-HAL gondozásában – a NAK mezőgazdaságikézikönyv-sorozatának első darabjaként – megjelent Halbetegségek, halegészségügy című kiadvány, amelyet először szeptember 6-án Szarvason az alföldi, majd szeptember 12-én Sáregres-Rétimajorban pedig a dunántúli régió halászattal és haltermeléssel foglalkozó szakemberei számára mutattak be.

A kötet egyik szerzője, Dr. Baska Ferenc halbiológus, az Állatorvos-tudományi Egyetem docense elmondta, itthon és Európa-szerte is „vágtáznak a fertőző halbetegségek, a folyamatos behurcolást látjuk”; a kórokozók 10-20 százalékát már ismerik az orvosok, a többi „megjelenésre vár”. A szakember néhány példán keresztül érzékeltette, hogy milyen könnyen fertőződhetnek meg halak. Mint mondta, egyes horgászok az egyik horgásztóról a másikra járva egyszerűen átvihetik a betegségeket: az egyik helyen fertőzött halat akaszt meg és teszi a szákba, utóbbit pedig már az új helyen is vízbe helyezi, és ezzel a kórokozót át is szállította. Szerinte a felszerelések, eszközök használat utáni fertőtlenítésével ez a fajta betegségterjesztés megelőzhető. A másik gyakori eset, hogy a tógazdák áruházláncokban étkezési célra árusított élőhalat vesznek meg és azokat telepítik az élővízbe – ez amellett, hogy teljesen szabálytalan, azonnali fertőzést is okoz. Baska Ferenc megemlített egy szintén sűrűn előforduló esetet. Egyes hazai horgásztatók sokszor Ausztriában szereznek be „túlméretes” (18-22 kg-s) és idős pontyokat, majd eresztik bele a saját tavukba – a szakember szerint az idős halakban eleve jelen van a koi herpesz vírus (KHV), és ha ezt egyszerűen csak kiürítik a tóba, már „robban is a víz”.

A halbetegségek elterjedésének „legérzékenyebb részének” a halneveldéktől a halastavakig való szállítást nevezte. Mint mondta, mivel télen-nyáron jellemzően állandóan 12 Celsius-fokos vízben szállítják az uszonyosakat és a halastóban ehhez képest hidegebb vagy melegebb a hőmérséklet, a hőstressz máris elősegítheti egy lappangó betegség kitörését és/vagy azonnali pusztulást okozhat. Dr. Hoitsy Márton állatorvos pedig további, e folyamat során pillanatok alatt kialakuló fertőzésveszélyeket említett. Már a neveldéknél történő lehalászás során sérülhetnek a halak, így baktériumhordozókká válhatnak, ráadásul ezek már ekkor meg is fertőzhetik az ép halakat. Amennyiben a rakodás szárazon, víz nélkül történik, szintén jó eséllyel sérülhetnek meg. A szállításkor a halak is nyugtalanok, így az izgő-mozgó süllők, pisztrángok egymást haraphatják, törhetik – ez esetben a fertőzés máris garantált. A lepakolásnál a csúszda és a víz kihagyása szintén töréseket idézhet elő.

E ponton idézünk az említett kiadványból:
„A schengeni határokon belül alig elégséges kontroll mellett szállítják a halakat, de gondot jelent – főleg a horgászvizeken – a különböző forrásokból származó, többszöri vegyes telepítésekkel való állománygyarapítás. Tudomásul kell venni, hogy a halak rosszul tűrik az állományok keveredését. Azt csak a hatalmas természetes vizekbe kerülve vészelhetik át kisebb veszteségekkel. Túlnépesített termelő- és horgásztavakban a különböző származású állományok között cserélődő kórokozóknak van nagyobb esélyük. Hatalmas vízterületeken a gyógyítás esélyei csekélyek, így marad a megelőzés és a védekezés.
Rossz látni azt a gyakorlatot, hogy fertőtlenítésnek vélt vegyszeres kezelésekkel igyekszenek szállítás közben csökkenteni a kórokozó-behurcolás esélyét, de az alapprobléma az, hogy a kiválasztott vegyszer és annak töménysége csak a halat károsítja, de a halak szervezetében (vér, szövetek) lévő kórokozókat érintetlenül hagyja.
További fontos szempont, hogy a halak általában betegségeikben igen tünetszegények, pontosabban a legkülönfélébb kórokokra legtöbbször szinte ugyanazokat a tüneteket, elváltozásokat mutatják. Például több tucat, a kopoltyú- és bőrlégzést akadályozó kór mind a halak pipálásához, majd fulladáshoz vezet, és külső vizsgálattal esélytelen az igazi ok megállapítása. Könnyebb az állatorvosok dolga az emlősöket vizsgálva, hiszen egyrészt egyedi vizsgálatokat végeznek: megbetegedett egyedeket megtapogatva, kopogtatva, hallgatózva részletes információkat gyűjtenek jellegzetes tünetekről. A halpatológus a tavak komplex vízi életterében az állomány több egyedét kénytelen alaposan átvizsgálni, a sokszor jellegtelen tüneteiket megtekinteni, majd boncolás után a mikroszkópot segítségül hívni, hogy egyáltalán a diagnózis közelébe kerülhessen. Valóban, mikroszkóp nélkül esélytelen a helyes kórisme felállítása, hiszen egy vakaródzást biztosan külső élősködő egysejtű kártételének tulajdonítani végzetes hiba, ha a kaparék mikroszkópos vizsgálatát nélkülözve nem vesszük észre, hogy a tünetek hátterében kizárólag hámférgek állnak! Még súlyosabb hiba például az az eset, amikor a szakadozott kültakaró láttán a tenyésztő baktériumos fertőzöttségre gyanakszik, majd – helytelenül antibiotikumot alkalmazva és így kipusztítva a hasznos baktériumflórát – még mesterségesen rá is növeszti halaira a mindenütt jelenlévő Saprolegnia vízipenész bevonatot.”

Sáregresen Baska Ferenc is hangsúlyozta, hogy az EU-ban Norvégia és Skócia kivételével sehol sem engedélyezettek a halgyógyászati készítmények, így legálisan az állatorvos csak akkor járhat el, ha egy esetleges betegség kezelésére hatóanyagot ír fel. A hatóanyagból pedig gyógytápot lehet készíttetni, és azt a tóba bejuttatni. Viszont az étkezési célú halaknál a fogyaszthatósági időhatárt meg kell szabni. Hozzátette, az unióban, ezáltal Magyarországon is ezt általános és gyakori eljárásként alkalmazzák.

A szakember nagyon fontosnak nevezte, hogy lehetőleg eddig egyetlen haltermelő, tógazda se jusson el, inkább a megelőzésre törekedjenek. Mint mondta, akkor van a legkevesebb esély a halbetegségek kialakulására, ha betartják az aktuális állategészségügyi rendelkezéseket, ügyelnek a helyes lehalászásra, szállításra, lerakodásra, sűrűn végeznek fertőtlenítést, ha szükséges, karantént alkalmaznak, elvégzik a genetikai munkákat, optimális mennyiségű- és fajta-összetételű halállományt telepítenek, és preventív halegészségügyi kezeléseket végeznek, és nem utolsó sorban a napi tevékenységbe állatorvost is bevonnak.

Hárommilliós bírság az áttelepítésért

Jogerősen lezárta az eljárást a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) az illegálisan áttelepített óriásponty ügyében. A hatóság a jellegzetes pikkelyrajzolat-rendellenességgel rendelkező egyedet zár alá helyezte, ezzel egyidejűleg 3 millió forint halgazdálkodási bírság megfizetésére kötelezte az érintett vízterület halgazdálkodásra jogosultját. A halgazdálkodásra jogosult szeptember 30-ig kapott határidőt a kapitális méretű hal eredeti élőhelyére történő visszaszállítására, ellenkező esetben további szankciókra számíthat. (NÉBIH)

(nak.hu/RF)